3 legrémisztőbb ázsiai élményem

  1. Money? – Bali

Balin még nagyon ellene voltam a turistás életmódnak. Mindenkinek ugyanaz a néhány hely szerepelt a bakancslistáján és megvetően néztek, ha valakinek még bakancslistája se volt. Nusa Lembongan, Nusa Penida, Lombok, Uluwatu, Kuta. Szinte nem is vagy ember, ha ezeket nem nézted meg. Én notórius lázadó vagyok az olyan dolgok ellen, amit mindenki más egyöntetűen csinál. Mégsem lehet mindenkinek pont ugyanaz a dolog jó, nem? Másfelől pedig nem vágytam a tipikus turista paradicsomokra – hiszen Ubud éppen elegendő volt ebből a kategóriából – amelyeket a tömeg, a barátságtalan helyiek és a lehúzás jellemez általában. Lázadásból egyiket sem látogattam meg a fentiek közül, hanem kinéztem egy olyan nevet a taxitársaság ajánlatából, melyet még nem hallottam senkitől. Ezzel Munduk falujára esett a választás. Gondoltam, ahova megy shuttle, onnan jön is. Hát sajnos a világ ezen a felén ez nem igaz, feltételezem Mundukban is meg kell élni valamiből, hogy irtó drága taxival szállíthassák vissza a pórul járt, ott rekedt turistákat. Nagyon szuper, hogy a 3 napos hosszú-hétvégémből kettőt annak keresésével töltöttem, hogyan jutok vissza. Ha ez még nem lett volna elég, ez a hely nagyon unalmas és üres volt. Első lecke: a nagyon kevés turista még mindig lehet rosszabb, mint a rengeteg turista. Nem tudom, az éttermek hogyan menedzselték alapanyaggal, hogy ott napi 1-3 turista fordult meg egy-egy helyen. Ugyanezt a faramuci helyzetet sajnos az árak is tükrözték, hiába vártam, hogy olcsóbb lesz a sokkal népszerűbb helyeknél. A falu jóformán egy főutcából állt, átutazó autós forgalom volt csak, látnivaló pedig csak néhány vízesés volt, bár az hibátlan volt. Itt esett meg, hogy itt is a fő csapásvonalak elhagyása mellett döntöttem. Találtam egy kis utcácskát, ami már inkább földút volt, a meredek fő gerincvonaltól, így a főúttól jobbra letért. Itt már rögtön érdeklődően és csodálkozva néztek rám, gyerekek pedig a teljes angol szókincsükkel üdvözöltek: „Hello! – Hello!”. Sétáltam egy darabon, hátha látok valami érdekeset és meglepőt. Szeretem megnézni milyen a helyiek élete, s nemcsak azt látni, amit mutatni akarnak. Egy idő után elfogytak a házak, kezdett szimpatikus lenni a táj, rizsföldek, körben pedig magas meredek vulkánszerű hegyek. Ekkor észrevettem, hogy jobb oldalt építkeznek. Volt bennem egy alap félsz, de ez szinte az egész utazás során volt, ha kellett, ha nem, mert ugye az új környezetben nem tudja az ember, mikor van igazán oka félni. No mivel itt egyedül mászkáltam a hegyen, már azért rendesen aggódtam. De ha ilyenkor mindig megállok, akkor soha nem mentem volna sehova, így tehát folytattam utam. A munkások is szépen megnéztek, amire számítottam és a szokásos nagy mosolyommal próbáltam eltakarni a félelmem, meg hát elkerülni a bajt. Az egyik férfi visszamosolyogva megkérdezte, hogy: „Money?”. Én meg a zavart nevetésemmel továbbsétáltam, mikor rájöttem, hogy ez baj. Még mentem kb. 15 métert, ne tűnjön pánikolásnak, míg eldöntöttem, hogy se előre, se hátra nem biztonságos, viszont mégiscsak hátrafelé van a biztos pont, a szállásom, meg néhány közeli falubeli ház. Megpróbálok életben visszajutni. Visszasétálva kicsit jobban szedtem a lábam és a zavart mosolygásról még akkor sem tettem le, aztán őket elhagyva a kanyar után már futva húztam vissza a biztonságba. Tanulságos volt, ezután változtattam a fókuszon, továbbra is kerültem a nagyon turistás helyeket, de inkább olyan helyekre igyekeztem menni, ahol mégiscsak van némi turizmus. Amíg látok turistát, addig nagyjából biztonságban érezhetem magam. A legmeglepőbb jó emlék viszont szintén Mundukhoz fűződik, ahol besétáltam egy hostelbe találomra, fiatal utazótársakat keresni, amikor a kapuban magyarul rámköszönt két fiatal, mintha ismerne. Kiderült, falumbéliek – mármint Magyarországról. Hihetetlen, épp az Isten háta mögött?

2. Stoppolás – Vietnám

Ez az egész két nap megérdemelné ezt a címet, úgy, ahogy volt. Rémisztő volt, habár utólag kiderült, a vietnámiak igencsak jó és kedves emberek, ritkán volt félnivalóm, csak sajnos ezt előre nem tudni. Inkább csak végig kíváncsiak voltak, hogy mit csinál ott egy fehér ember az út szélén. S mivel stoppolni úgy kell, hogy nincs pénzed, ezért én is ezt mondtam. Nem értették, hogyhogy nincs és ha valóban nincs, mégis hogyhogy ott vagyok? Nem tudtam volna azt elmagyarázni, hogy igazából van, csak nem akarok erre költeni, meg hát a kaland… ezt már meg se próbáltam. Én csak bőszen hajtogattam, hogy nincs pénzem és a pénztárcámban is csak néhány kisebb bankjegyet tartottam. Később nevettem ezen a csavaros helyzeten, meg a két világ különbözőségén, hogy a nyugatinak, ha nincs pénze, akkor is van. Sehogysem fér a fejükbe, ha valakinek van pénze, miért állna a poros út szélén, hogy valaki (akárki) valamikor (bármikor) felvegye és elvigye – hova is? Mindig a következő nagyvárost adtam meg úticélnak, hogy legalább az Észak-Déli irányból ne térjek ki, de egyébként tényleg nem volt konkrét úticélom. Ahogy igazán nagy szerencsém se, a leghosszabb fuvar kb. 30 perc volt, de sokkal több volt az utcán állás, rossz irány és lehúzás. Egyébként a stoppolás ötletét két francia lány adta. Épp a csodálatos Ninh Binh környékén voltam és már 8 napja éltem a tipikus turisták életét: 2 naponta új helyre menni, megnézni az összes kiemelt látványosságot. Mindezt nagyon fáradtságosnak találtam, meg nem is érdekelt. Meséltem a lányoknak, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal. 4 hónapnyi önkénteskedéssel végeztem akkor, úgyhogy dolgozni nem vágytam megint. Ők javasolták a stoppolást, ők is így utaztak egy darabig, unaloműzőnek mindenképp jó.

Az igaz, meg komfortzóna tágításnak is jó. Állj úgy a koszos, poros utca szélén, hogy mindenki folyamatosan értetlenül és valószínűleg hülyének is néz, közben pedig folyamatos veszélynek vagy kitéve. A legrosszabbul egy kamionos sráccal jártam (persze, mit is gondoltam?). Körülbelül félórája utaztunk, mikor próbálta elmutogatni azt a kérdést, van-e szerelmem, férjem, akármim. Elég nehezen ment a megértés, hiába próbálta az ujjával beleírni a műszerfal porába a vietnámi kérdést. Majd egyszer csak jött az Isteni szikra és kinyögte: „LOVE!?”. Jaaa, gondolhattam volna. Erre egyébként fel voltam készülve, még Balin olvastam egy cikket, „33 tipp szóló női utazóknak” címmel, ez volt a bibliám. Egyik ötlet az volt, hogy vegyél egy eljegyzési gyűrűt magadnak és ha olyan szituációba kerülsz, jól jöhet, hogy van mire hivatkozni. Ja, és a telefonod háttérképének is állíts be egy képet, amin egy férfival szerepelsz, aki történetesen a párod is lehetne. A kamionban tehát bőszen és büszkén mutogattam a gyűrűmet, amivel Hanoi piacán jegyeztem el magam korábban. Sajnos nem volt nagy visszatartó erő ez a sofőr számára, s egy idő után megfogta a kezemet, meg elkezdte a combomat simogatni. Én próbáltam kellemetlenül arrébb húzódni, mondtam, hogy „NO”, zavart mosoly, miegyéb, először sikerült is leszerelni. Aztán 10 perc múlva újra előjött a mutatványával, ekkor már bekapcsoltak a szirénáim, tudtam, minél hamarabb ki kell kerülnöm abból a járműből. Egy ideig mutogattam az út szélére, hogy álljon meg, akárhol jó lesz, nem akarta érteni. Majd addig mutogattam, hogy szerencsére sikerült megállásra bírnom a következő nagyváros előtt. Sors fintora, hogy a következő sofőröm egy hivatásos rendőr lett. Gondoltam, ennél rosszabb már úgysem lehet és szerencsére nem is volt. Maximum a pénzemből vesztettem, de nem a méltóságomból.

3. Esti kutyák– Thaiföld

Ez az a bizonyos ecstatic dance-es este, amiről már írtam korábban. Maga az este a táncélmény miatt örök szép emlék, viszont üröm is van az örömben. Biciklivel mentem, és mivel az első alkalmam volt ilyen jellegű események terén, képes voltam 40 percet is bringázni érte. A hely városon kívül volt, kb. 5 km-re lakott területtől, ahol már csak pálmafás ligeteken át vezetett az út. Valami földöntúli romantika volt ott. Tudtam, hogy a hazaút érdekes lesz, hisz este 10-ig tartott a program. Bár az meglepett, hogy ennyire. Visszafelé, mivel a bérelt biciklin nem volt lámpa, szereltem magamnak. Volt egy fényvisszaverős övtáskám, az volt a hátsó, ha valaki jönne motorral. Természetesen közvilágitás sem volt. Elől pedig a telefont tartottam bekapcsolt vakuval.

A thaiföldi, vagy egyéb forró trópusi tájon élő kutyákról tudnivaló, hogy nappal a fülledtségben lomháknak és tunyának tűnnek, ami érthető is, mivel abban a melegben még létezni is nehéz. Mint kiderült, a sok megspórolt energiát valamikor máskor használják el. Szóval tekertem haza a tákolt járgányommal, mikor a távolban, kutyaugatást hallottam. Én zavartam meg őket, de messzebb voltak az úttól. Köhöghettem, vagy tüsszenthettem. Gondoltam elhárult a probléma. Csakhogy van a kutyáknak egy olyan szokása, hogy ha egy ugat, a többi is rákezd. Tudtam én ezt a lelkem mélyén, csak nem érzékeltem még ilyen élesen testközelből a hátrányait. Ahogy továbbgurulva bevettem a következő kanyart, már két kutya várt és rögtön utánam is eredtek. Az ilyen országokban a kutya nem úgy van kezelve, mint nálunk. Nekünk a társunk, nevelgetjük, szeretgetjük, idomítjuk. Ott jórészt csak egy állat és mivel – bármilyen trénelés hiányában – elég vadak, jó házőrzők is. Vietnámban pedig szerencsét hozó ételspecialitás újév idején. Én teljes erőbedobással tekertem, de nem maradtak le és kaptak a lábaim után. Ordítottam velük, kapálóztam, minden, ami eszembe jutott, de nem hátráltak. Az édesanyjukat emlegettem erősen, de nem értettek magyarul. Szerencse, hogy olyan változatos a magyar nyelv káromkodás terén, legalább remek feszültséglevezető. A következő pillanatban másik kettő is csatlakozott az üldözőkhöz, egy másik háztól. Ezt már nem is akartam elhinni! Hogy én mekkora sz**ban vagyok!?! Legfeszültebb idegállapotban teljes torkom szakadtából kiabáltam, totális pánikhangulatban. Sokan később azt mondták, ilyenkor meg kell állni, kilépni feléjük, mutatva a magabiztosságot és a felsőbbrendűséget. Akkor még ezt nem tudtam, de valószínűleg nem is mertem volna kipróbálni. Idővel elmaradoztak, viszont a többi ecstatic dance eseményt sajnos ez okán ki kellett hagyjam. Újabb életre szóló lecke megtanulva.

Create your website at WordPress.com
Get started
%d bloggers like this: