3 napom a buddhista kolostorban

Igazi életre szóló élmény az ilyen. Sokkal többet ad hozzá az életünkhöz, mint egy tengerparti nyaralás, étterembe járással, szuvenír vásárlással.

Kalandos volt már a bekerülésem is. Sokat hallottam más utazóktól bizonyos „meditation retreat”-ekről: ahol a szerzetesek alávetnek mindenféle kihívásoknak, napokig nem ehetsz, napokig nem alhatsz, vagy nem beszélhetsz és közben rengeteget kell meditálni. Nagyon érdekelt, szerettem volna kipróbálni és megismerni, azaz túllépni a határaimon. Megnézni mi mindenre vagyok képes (mert állítólag sokkal többre, mint gondolná az ember önmagáról)! Sok ilyen lehetőség van Thaiföldön, de én már lemaradtam a lehetséges időpontokról több hónapra előre. Ekkor épp Thaiföldön voltam egy jóga retreat-en és kerestem a következő lehetséges kalandot. No meg azt is tudtam már, hogy három hónap múlva repülök haza, amit egyébként már nagyon vártam, és ezért számba vettem mi az, ami nélkül nem akarok hazamenni. Amit még Ázsiában mindenképp ki akarok próbálni, hisz lehet már nem lesz rá lehetőségem az életben.

Akkor találtam egy cikket a vietnámi Dalat város buddhista kolostoráról, Truc Lamról. Egy utazó lány írt arról, hogy néhány napra felment, együtt meditált, étkezett a nővérekkel, de bent aludni nem lehetett. Ezért célba is vettem Dalat városát. Már 10 napot eltöltöttem a városban, mikor el mertem menni a kolostorhoz, de akkor sem mertem senkit megszólítani. Úgy tettem csak, mint egy járókelő, látogató. Mint aki csak turistaként nézelődik ott, közben meg teljesen más volt a célom. Ahogy mondani szokták, azokat a dolgokat, amitől a legjobban félünk, kell leginkább megtennünk.

A következő nap is elmentem a kolostorhoz, hátha bátrabb leszek. Tudtam, már nincs mire várnom, nem volt már több kifogásom sem a halogatásra. Merthogy az első tíz napban mindenfélét csináltam, amit lehetett a környéken, motorozgattam, tea- és kávéültetvényt látogattam, masszázsra jártam. Elég volt a nézelődésből és mivel csak emiatt mentem egyáltalán oda, nem állhatok tovább az élmény nélkül.

Következő nap nagy szerencsém volt. Megláttam egy padon ülő lányt, valamit írkált egy füzetbe. Vörös haja volt, narancs színű kendő a vállán és nagyon sok gyűrűje. Elég hippi kinézetű volt számomra, hogy meg merjem szólítani, gondoltam közös lehet az érdeklődésünk és nem fog meglepődni a kérdésemen. Elmondtam neki, hogy én igazából most nagyon izgulok és itt lézengek, mert nem merek bemenni és valakit megkérdezni erről a közös meditációról és miegyébről. Szerencsésen választottam, őt is elkezdte érdekelni a dolog. Sőt, ő hallott valami olyan legendát, hogy egy buddhista szerzetestől kapott jótanács varázserővel bír, de ő sem mert kezdeményezni. Felajánlotta, hogy menjünk együtt. Egy férfit találtunk, aki kerített nekünk rögtön egy angolul-tudó szerzetest. Későbbre kaptunk időpontot a mesterhez, akivel majd beszélhetünk.

Leültettek minket egy nagy teremben, ahol gyönyörű nagy faasztalok voltak végig, mellette székek, a falon képek. Teát kaptunk. A férfi megérkezett és megkérdezte mit szeretnénk. Én az angol lányra hagytam a beszélés feladatát, neki ez úgy is jobban megy angolul. Bebocsátást nyertünk, másnap reggel 6 órára kell ugyanitt megjelennünk.

Az első napunkat egy kis sepregetéssel, gereblyézéssel kezdtük, fél 7-kor pedig kezdődött a reggeli. Mindig rizs volt, valami egyéb vegetáriánus feltéttel, morning gloryval, tofuval, jackfruittal. Desszertet is kaptunk általában mellé, mangót vagy kókuszzselét. A legtöbb hozzávalót a kolostorban, maguk a szerzetesek termelték. Reggeli előtt imát mondtunk, vagyis mondtak a többiek, akik mind vietnámiak voltak. Egyébként legtöbbjük szintén vendég volt, pár hétre vagy akár 1-2 hónapra csatlakoztak a kolostorhoz feltöltődni. Több is volt, aki az USA-ból vagy Kanadából érkezett, velük tudtam beszélgetni.

A reggeli csendben zajlott, s közben arra kellett gondolni, milyen sok embernek, mennyi munkájába telt az, hogy a főtt étel ott legyen az asztalon előttünk, s ezért hálát adni. Reggeli után pár óra könnyű munka következett. Ekkor lehetett a csodálatos, hibátlanul karbantartott kertet ápolgatni, utolsó száraz szirmokat vagy leveleket csipegetni a földről. Többször a konyhán segédkeztem be, ahol számomra ismeretlen növényeket kellett ismeretlen módon előkészíteni – közös nyelv híján nem tudták elmagyarázni – ezért csak figyelgettem őket.

A munka végeztével a külföldieknek könyvet kellett olvasniuk. Szerencsére nagyon sok könyv megvolt nekik angolul, amit nagylelkűen nekünk is adtak. Természetesen ezek a buddhizmusról, zenről, meditációs technikáról szóltak, ezzel kellett megismerkednünk. Délben ebéd, majd egy óra kötelező szundi következett. Ez volt a kedvenc részem.

14:30-tól kezdődött a délutáni meditáció. Ez egy szent szobrokkal ellátott, nagy teremben zajlott. Először is három teljes meghajlással köszöntjük a Buddhát, homlokunk a földet éri. Majd egy párnán elhelyezkedve lótuszülésben kell mozdulatlanul ülnünk. Ez persze egyeseknek fájdalmakkal jár, így a vendégeknek a féllótusz is megengedett. Azonban, mivel maga a meditáció két órán át tart, még a féllótusz is küzdelmes tud lenni. Nekem az volt.

A meditáció során először a légzést számoljuk, ezzel próbálva lecsendesíteni az elmét, a gondolatokat pedig egy dologra, a be- és kilégzés folyamatára koncentrálni. Ezután, a következő fázisban a gondolatainkat tartjuk megfigyelés alatt. Amint megjelenik egy, megállapítjuk, hogy ez egy gondolat és elengedjük. Nem szövögetjük tovább, nem hagyjuk magunkat eltéríteni. A gondolatmentesség állapotát szeretnék elérni.

Ezt követően újra tanulás a program.

Így nézett ki az első nap, mikor estére én és az angol lány kijöttünk és hazamentünk a szállásunkra. Abban a bizonyos cikkben azt olvastam, külföldiek nem alhatnak bent, azért csak rákérdeztem. Azt válaszolták, lehetséges. Eldöntöttem, három napra beköltözök. Kiderült, én vagyok az első külföldi, akinek ezt megengedték! A bentlakós napok annyiban különböztek a fentiektől, hogy összesen hat órányi meditációt tartalmazott a napi program: az először hajnali 3:30-kor, majd 14:30-kor, végül 19:30-kor. Este tíztől pedig alvás volt a program.

Amit a bentlét során a legnehezebbnek éreztem, az az volt, hogy folyamatosan kontrollálnom kellett magam. Nem lehetett egy hangos szó, hangos nevetés, mert az teljesen kívülálló volt innen. Mindenki csendes, lassú, megfontolt és békés volt. Semmi hirtelenkedés. Ha az étkezéseknél valaki sietve szedett, vagy figyelmetlen volt és lepottyant egy darab a tálka mellé, akkor rögtön el is szégyellte magát.

Kétségtelen, az ázsiai kalandom egyik legmeghatározóbb élménye volt ez, ha nem a legmeghatározóbb és ha valamiért, ezért visszamennék Vietnámba. Annyival másabb a megszokott modern életünktől, hogy az ember szinte újjászületik. Teljesen másképp fog nézni az addigi életére.

Leave a comment

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

Create your website at WordPress.com
Get started
%d bloggers like this: